A blogom aktivitása senkit ne tévesszen meg: csináltam én az elmúlt időben is finomságokat, csak éppen arra már semmi időm nem volt, hogy feltegyem ide a recepteket. Az időhiány oka többek között a tavasz, amikor is a kertben legelünk naphosszat, no meg van egy babás topik, amelynek kissé túlaktív tagja lettem, és ha a gépnél ülök, akkor ott trécselek. És ha mégis blogolok, akkor a kölkökről írok, az ő képeiket dobálom felfele. És az is eléggé frusztrál, hogy nem vagyok képes szép képeket csinálni a kajákról, amik kikerülnek a kezeim közül. Most sem lesz kép. Mondjuk mit is fényképezzek egy sárgás-fehéres lén? A régi ellenség ugyanis a zeller. Gyerekként még a szagát sem bírtam, és amikor először az USÁban egy partin beleharaptam a mártogatósok mellé kitett, számomra akkor még ismeretlen zellerszárba, igen nehéz volt az ebben a helyzetben elvárt kulturált módon elrágcsálni és lenyelni. Azóta viszont valami történt velem (lehet, hogy az a felnőtté válás egyik jele, hogy megszeretjük a gyerekként utált kajákat?), és a zeller egész jó barátom lett. Már nem pöckölöm odébb, ha meglátom, sőt. Ma például gyorsan össze akartam dobni egy levest a burrito-guacamole páros elé, és egy nagyobacska zellergumón akadt meg a tekintetem.
Fogtam őt, összevágtam apró kockákra. Ugyanezt tettem 5 közepes méretű krumplival is. Vaj-olivaolaj keverékén megpároltam őket, dobtam melléjük 2 gerezd fokhagymát (többet is elbírt volna, de a gyerekek miatt most csak ennyi ment bele), felöntöttem húslevessel, sóztam, borsoztam, majd hetykén megbillentett fedő alatt puhára pároltam. Aztán zutty a turmixgépbe. A krémes levet végül visszaöntöttem a lábasba, adtam hozzá kevés tejszínt és kakukkfüvet. Most nem ment hozzá semmi levesbetét, bár utólag a fejembe fészkelte magát néhány pirított szalonnakocka képe.
Váljon minden régi ellenségünk ilyen jó barátunkká és kedves egészségünkre!
Update: a maradékot délután valóban pirított szalonnakockákkal ettük, és ó, jaj, de igazam volt!
