Egy régi ellenség megszelídülése

A blogom aktivitása senkit ne tévesszen meg: csináltam én az elmúlt időben is finomságokat, csak éppen arra már semmi időm nem volt, hogy feltegyem ide a recepteket. Az időhiány oka többek között a tavasz, amikor is a kertben legelünk naphosszat, no meg van egy babás topik, amelynek kissé túlaktív tagja lettem, és ha a gépnél ülök, akkor ott trécselek. És ha mégis blogolok, akkor a kölkökről írok, az ő képeiket dobálom felfele. És az is eléggé frusztrál, hogy nem vagyok képes szép képeket csinálni a kajákról, amik kikerülnek a kezeim közül. Most sem lesz kép. Mondjuk mit is fényképezzek egy sárgás-fehéres lén? A régi ellenség ugyanis a zeller. Gyerekként még a szagát sem bírtam, és amikor először az USÁban egy partin beleharaptam a mártogatósok mellé kitett, számomra akkor még ismeretlen zellerszárba, igen nehéz volt az ebben a helyzetben elvárt kulturált módon elrágcsálni és lenyelni. Azóta viszont valami történt velem (lehet, hogy az a felnőtté válás egyik jele, hogy megszeretjük a gyerekként utált kajákat?), és a zeller egész jó barátom lett. Már nem pöckölöm odébb, ha meglátom, sőt. Ma például gyorsan össze akartam dobni egy levest a burrito-guacamole páros elé, és egy nagyobacska zellergumón akadt meg a tekintetem.
Fogtam őt, összevágtam apró kockákra. Ugyanezt tettem 5 közepes méretű krumplival is. Vaj-olivaolaj keverékén megpároltam őket, dobtam melléjük 2 gerezd fokhagymát (többet is elbírt volna, de a gyerekek miatt most csak ennyi ment bele), felöntöttem húslevessel, sóztam, borsoztam, majd hetykén megbillentett fedő alatt puhára pároltam. Aztán zutty a turmixgépbe. A krémes levet végül visszaöntöttem a lábasba, adtam hozzá kevés tejszínt és kakukkfüvet. Most nem ment hozzá semmi levesbetét, bár utólag a fejembe fészkelte magát néhány pirított szalonnakocka képe.
Váljon minden régi ellenségünk ilyen jó barátunkká és kedves egészségünkre!

Update: a maradékot délután valóban pirított szalonnakockákkal ettük, és ó, jaj, de igazam volt!

Technikai gubanc és csirke

Valamit jól eltoltam a múltkori bejegyzésnél, mert óriásiak lettek a címek. Sajnos azóta még nem volt hozzá kedvem, hogy megkeressem a hiba forrását és ki is javítsam, úgyhogy egyelőre marad ez a szépséghiba.
A csirkének azonban, amelyet ma kedves családom asztalára tettem ebédkor, az égvilágon semmi szépséghibája nem volt. Csak így szerényen ;-) De tényleg mondom, csupa jó dolog sül ki abból, ha az ember összegyúr egy halom receptet, meg beleadja még a szívét, és az apait-anyait. Eredetileg Jamie egybesült csirkéjét akartam megcsinálni, de kiderült, hogy már nincs nálam az a szakácskönyv, amikor pedig a neten kezdtem böngészni, kismillió változatot találtam. Nagyon megtetszett az ötlet, hogy tuszkoljak fűszervajat a bőre alá, mert csirkébe amúgy is szeretek tuszkolni dolgokat. Csak eddig a pocakjába raktam ezt-azt (mondjuk ez most sem maradt el).

Adott volt egy olyan másfél-2 kilós csirke (nem mértem, csak saccolom), szép sárga bőrű, furcsa fejű.

Intermezzo: most vettem először úgy csirkét, hogy rajta volt a feje is. Először bizonytalan voltam megmutassam-e a lánynak, akit mostanában úgyis nagyon izgat a halál, de végül megtettem. (Amúgy sem szeretem azt az álszentséget, hogy csak esszük, de a levágástól, döglött állattól kiborulunk.) Szóval megmutattam Flórának, elképedve nézte a különös dinoszauruszt. Valamiért az a fixa idea alakult ki benne, hogy a csirke be akarta csukni a csőrét mielőtt levágták, de már nem sikerült neki. Amikor becsuktam a csőröket láthatlóag helyére kerültek nála a dolgok. A fejecske amúgy a lábakkal együtt Lilikutya vacsorája lett.

Fogtam a megmosott csirkét, és óvatosan fellazítottam a bőrét a mellén, sőt, ameddig csak be tudtam nyúlni a combjánál. Megolvasztottam olyan 5-7 deka vajat, belekevertem rozmaringot, kakukkfüvet, oregánót, sót, borsot, és egy ecsettel a csirke bőre alá nyomattam az egészet. Majd megsóztam, olaj-vaj keverékével megkentem a csirkét (valahol azt olvastam, jót tesz neki a vaj, attól lesz még porhanyósabb a hús, ropogósabb a bőr), beletettem a hasába egy fél almát, egy egész vöröshagymát és egy jó nagy fej fokhagymát (amúgy miért olyan bumszli nagyok mostanában a fokhagymagerezedek?). Alufóliával lefedtem, és olyan 180 fokos sütőbe tettem. Azt is olvastam, hogy ahány kilós a madár, annyi óra a sütés, ez kábé be is jött. Közben azért 40 perc után lekerült róla az alufólia, és a fennmaradó időben locsolgattam rendesen a levével. Az utolsó 10 percben rányomtam a hőlégkeverést is.

Gyönyörű pecsenyepiros, porhanyós, zamatos húsú finomság jött ki a végén a sütőből.

Karácsonyi menü -- Alaszkai lazacleves

Tavaly jött az ötlet, hogy legyen ez a karácsonyi leves (ha már olyan halászlét úgysem tudok, mint az apukám ;)) Sikere volt, úgyhogy idén sem maradhatott ki. Igaziból ez egy chowder, vagyis ebben az esetben van benne halacska, sokféle apróra vágott zöldség, tejszín, és nem kell sokáig főzögetni. (Jó, tudom, hogy ez nem a pontos definíció.)

Kell hozzá hagyma, zeller, fokhagyma, vaj, húsleves, krumpli, sárgarépa, só, kapor, cukkini, kukorica, tejszín, no meg a lazac.

Először a hagymát, a zellert és a fokhagymát kevés vajon megpárolom, majd felöntöm egy kevés húslevessel (kb. elfedje). Kicsit rotyog, aztán jön a krumpli, répa, kapor, maradék lé. Lefedve kb. 20 percig fődögél. ekkor bele cukkini, még 5 perc. Végül jön a kukorica, tejszín, lazac, és még 5 perc. Ennyi. Képem nincs, de amúgy sem egy látványos darab.

Sima és fokhagymás-aszalt paradicsomos bagel

Ma felelevenítettünk egy igen kellemes régi szokást. Bagelt vacsoráztunk. Két évvel ezelőtt a Wegman's-beli bevásárlókörútjainkról mindig egy féltucat bagellel tértünk haza -- ezek közül egyet Flóra általában már útközben befalt. Szerettük a simát, a teljes kiőrlésűt, a hagymásat, a fokhagymásat, a tojásosat, a márványos tetejűt... Többször rám jött már az ingerencia, hogy csináljak ilyen finomságot (vagy vegyek, ha lehet kapni, de a közelünkben lévő egyetlen beszerzési forrás -- a Market Centralban lévő kávézó -- baromi drága), de az elhatározásig csak ma jutottam el. Több receptet is átnéztem, és végül nem hagytam bent reggelig a hűtőben a karikákat, hanem már ma este kisütöttem. S, ha már így alakult, akkor Flóra be is falt belőle egyet. (Én meg kettőt.)

Kellett hozzá fél kiló liszt, egy élesztő fele, összesen 5 teáskanál cukor, 2 és fél deci tej, 5 dkg vaj, 2 tojás, 2 teáskanál só, 4 evőkanál langyos víz, 2 gerezd fokhagyma, 4-5 szárított paradicsom, meg még vaj a tepsi kikenéséhez és liszt a gyurmázáshoz.
A liszt közepébe mélyedést csináltam, belemorzsoltam az élesztőt, hozzáadtam 1 teáskanál cukrot, 4 evőkanál vizet, pici lisztet, és ezeket összekutyultam. Letakartam, 10 percig... kellett volna állnia, de Marci visszaaltatása miatt olyan 25 perc lett ebből. Aztán a tejbe bele a vaj, és addig melegítettem, míg a vaj fel nem olvadt. Az egyik tojásfehérjét a másik tojással összekevertem (a maradék sárga várt a sorára), hozzáadtam a vajas tejet, 2 teáskanál cukrot, 1 teáskanál sót, és az egészet a liszhez öntöttem. Ekkor jött az edzés jobb karra és vállra: dagasztás olyan 10-15 percig. (Persze lehetett volna a kenyérsütőgépben is, talán majd legközelebb.) Eztán cipót fomáztam a tésztából a belisztezett tálban, és egy órán át az előtte kicsit belangyosított sütőben kelesztettem. Aztán két részre osztottam. Az egyik felébe belekevertem az összevágott szárított paradicsomot és az előre kicsit megpirított, felaprított fokhagymát. A másik fele pucér maradt. Tizennégy kis karikát csináltam belőle, és megint keltek olyan 15 percig a langy sütőben. Ezalatt jó nagy lábosban vizet tettem fel 1 teaáskanál sóval, 2 teáskanál cukorral. A vizet felforraltam (közben pedig a sütőt 200 fokra bekapcsoltam), és a gyűrűcskék megmártóztak ebben a fürdőben egy csöppet (tényleg csak egy gyors merítkezés kell, olyan 5-10 mp). Aztán lecsöpögtettem őket, és felsorakoztak a kivajazott tepsin. A félretett tojássárgájával bekentem karikákat. Két részletben sültek meg, adagonként 25-30 perc kellett. És már nagyon várom a reggelit. (Az egyetlen szépséghiba, hogy nem hoztam krémsajtot.)

(Az eredeti recept a tutirecept.hu-ról való.)